Monte Rosa & Korzika

2000. július 28 - augusztus 6


A 2000-es nyár kiszemelt áldozata az olasz-svájci határon fekvő Monte Rosa csoport legmagasabb pontja a Dufour Spitze lett. Nagy nehezen sikerült összeegyeztetni a időpontot is, így négyen indultunk neki az 1100 km-re fekvő Alagna felé július 28-án, a kényelem kedvéért most két autóval. Kezdetben ment persze a szokásos vita, hogy ki, vagy kik miatt indultunk a kora délutáni időpont helyett este fél 8-kor, ám a két autós megoldás meghozta a gyümölcsét: a további napok teljes békében teltek, s az első üléseken való helyfoglalásért sem kellett harcolni... Az Alpokban elég barátságtalan idő volt, éjszaka is csak az eső elmúlta után tudtunk nyugovóra térni az előre lefoglalózott szálláshelyünkön, Villach előtt egy autópálya-parkolóban. A többi szállóvendég számunkra érthetetlen módon az autójukban töltötte az alvásra szánt órákat, nem egy helyen láttunk négy emberrel megtömött "szobákat" is normál méretű autóban. Mi szerencsére tökéletes kényelemben és kellemes autópálya musical hallgatása közepette aludtunk vagy 3-4 órát az autó melletti járdára kiterített polifoamokon. Reggel már bizalomgerjesztőbb volt az időjárás, az olasz síkságon pedig döglesztő volt már a hőség. Milánót elhagyva hamarosan visszatértünk az Alpok déli oldalához, ahol ismételten megismerkedhettünk az eső hűsítő tulajdonságával. Alagnában vártuk be egymást, ahol a 10 percenként ismétlődő program főszereplője a polifoam volt: hol szakadt az eső és cibáltuk befelé a cuccost az autóba, hol raktuk kifelé, mert olyan kellemesen sütött a nap. Hát igen, tudtuk megérkeztünk, ez a Monte Rosa csoport, ahol általában a felhők az urak. 98-ban sem láttuk az Alpok e részét a Mont Blanc-ról. Ha ezen hegyeket valaki felhő nélkül, teljesen tisztán akarja látni, akkor nagyon korán kell felkelnie, napkeltekor általában még tiszta az ég.

Vízesés 1600 méteren Vízesés + Feri kb.2000 méteren Ja igen, Alagna... talán néhányan tudjátok, nem igazából innét indul a Monte Rosa olasz normál útja, hanem inkább az eggyel nyugatabbra lévő Gressoney völgyből, bár azért innen is fel lehet jutni a normál út mellett fekvő menedékházakig. Többek közt lanovkával, ami idén -mint később megtudtuk- felújítás miatt nem üzemelt. Mi -ill. én- viszont nem szimpatizáltunk a hagyományos úttal, sokkal jobban nézett ki a térképen a nemzeti park Alagna felett, ill. a Signal Crest nevű útvonal, amely Alagnától a Signalkuppe 4559 méteres csúcsáig tart. Maga a Signal Crest (Signal gerinc) a Signal hágótól (3769m) a Signalkuppéig tart, amely -kiderült- egy 4-es nehézségű sziklamászó út. Erről az útvonalról egyébként több könyv és leírás is úgy regél, mint az Alpok egyik legcsodálatosabb útvonaláról. Az első nehézség az a felismerés volt, hogy az autóval megközelíthető utolsó parkoló sincs 1250 méternél magasabban, majd ezt követte az a pillanat amikor mindenki számára világos lett, Feri barátunk nem kamuzott Budaörsnél, tényleg otthon felejtette az 50 méteres kötelét. Még szerencse, hogy "ketten megyünk egy kocsival, befér a 20 méteres kötelem" címen én azért bepakoltam a Mont Blanc-t járt kötelemet. Hamar sikerült kiderítsük, hogy 1580 méterig létezik egy buszjárat 4000 líráért oda-vissza, az utolsó járat pedig este 6-kor indul. Addig kényelmesen bepakoltuk az ólom nehézségű cuccainkat a hátizsákba, ill. hátizsákra. Zoltán úr még próbált egy pindurit pitiskedni a sofőrrel, mert mi csupán felfelé akartuk megvenni a jegyet, másik útvonalon szándékoztunk lejönni, de ezt a témát (még szerencse) egy, a magyar karlengetésnek megfelelő olasz mondattal lezárta a főnök. Az útvonal kezdeti szakaszával semmi gond nem volt, legalább olyan csodálatos volt, mint ahogy azt a térkép jelezte. Vízesések minden felé, széles patakok, ill. e kép koronájaként végeláthatatlan magasságban a felhőkből néha elő-előbukkanó Signalkuppe, az oldalában pedig az egy két helyen igen meredek gleccserek. Itt még reméltük, hogy az amit látunk nem a Signalkuppe, ill. a keleti oldalán az a meglehetősen függőlegesnek tűnő kb.700 méteres fal nem a Signal Crest.

Reggeli a Barba-Ferrero háznál A Barba-Ferrero (2240m) menházba felérve ezen reményünk szertefoszlott: amit láttunk, az bizony a kiszemelt útvonal. A ház tulaja egy nagyon frankó gyerek, minden könyörgés nélkül az olcsóbbik (15000 líra) tarifát számolta, ill az esti borozgatás számláját is szinte könyörögve tudtuk csak kifizetni. Egyébként ez a házikó első ránézésre úgy néz ki, mint valami iszonyúan lepusztult istálló, amikor felértünk a csepergő esőben azt hittük eltévedtünk. Belülről persze egészen más már a helyzet, van bent minden ami kell; vagyis egy dolog azért hiányzik bentről: a WC. Az kint van. A négyzetméternyi területen taposós klotyó, mosdó, melyekben folyamatosan folyik a patakvíz, továbbá tükör. Teljes luxus. Ezt a helyet mindenkinek melegen ajánljuk, egyszerűen szuper. További előnye, hogy innen nem indulnak nagy és közkedvelt útvonalak, így kellő nyugi van. Ettől a háztól felfelé csak a Loccie hágót, a Gugliermina biwakházat (innét asszem egy nehezebb útvonalon megközelíthető az olasz normál út), valamint a Resegotti biwakház érintésével (vagy anélkül) a Signal Crestet lehet csak elérni. A házban megtudtuk még, hogy előző nap kemény idő volt ezen a vidéken, a Signalkuppén 25cm friss hó esett, aminek következtében a Resegotti felé vezető nyomok is eltűntek. Hurrá. Itt már sejtettük, hogy ráfaragtunk az útvonal kiválasztásával, de azért 2250 méteren nem adjuk fel, irány a Resegotti ház (3664m).

A Signalkuppe felhőben, előtte meg a kecskék Signalkuppe, jobb oldalán a Signal Crest Másnap reggel sikerült korán elinduljunk, gyönyörű, tiszta idővel köszöntött minket a vidék. Mondták is reggel a házban, hogy errefelé ez nagy ritkaságnak számít. Egyébként erre az útszakaszra ugyanaz a jellemző, mint a Mátrabércen a Múzslára: az első magaslatról, ahol a Barba-Ferrero van már látszik az a rész, ahonnan már látszik azon gerinc, ahonnan elérhető a Signal Crest... huh, nagyon magas. A legtöbben a Loccie hágóra igyekeztek aznap, szörnyülködtek is ha a Signal Crestes tervünkről meséltünk nekik,de természetesen örömmel segítettek amikor az útvonal felől érdeklődtünk... naná, hiszen egyikük sem volt szerencsére hegyi vezető, és az útvonal további részén sem futottunk össze ilyen képződménnyel.

A Resegotti házikó a sziklás szakasz végétől nézve Pihenő a Resegottihoz vezető gleccseren A Resegotti házhoz egy viszonylag rövid, de annál meredekebb gleccser haván (nálunk ez éppen friss hó volt), majd egy közel 100 méteres meredek sziklás, helyenként kötéllel biztosított szakaszon vezet az út (az utolsó vízvételi lehetőség egyébként eléggé magasan van így július tájékán, vagy 3200 méteren). Délutánra természetesen bejöttek a felhők, és láthatatlanná vált a Crest, ezzel párhuzamosan (mivel nem láttuk) ismét elkezdünk reménykedni abban, hogy innen is feljuthatunk a Signalra. Fent a Resegottiban már volt két német hegymászó srác. Elmondásuk szerint az előző éjszakát vagy 4000 méteren a falban biwakolták át, szakadt a hó, fújt a szél, mindenük szarrá ázott, elfogyott a kajájuk és egyéb kellemes dolgok történtek velük... örültek hogy élve megúszták. Itt jegyzem meg - T.G. hegyivezető MontBlanc-os cikiző levelére reagálva-, hogy képzett (legalább is tanfolyamot végzett) hegymászók voltak az illető német kollégák és velük is előfordulhat ilyesmi, ugyanúgy mint bárkivel, aki hegyre merészkedik. Mivel éhesek voltak, természetesen adtunk nekik a sajátunkból, és nem a szokásos hegyi vezető szöveget nyomtuk ki magunkból, miszerint miért nem hoztatok magatokkal... Elmesélték továbbá, hogy ők a 4-es utat zsák nélkül kis magasságokban lazán másszák, mégsem sikerült itt most felmenniük. Ezen kijelentésük után csupán annyi kapaszkodónk maradt a Cresthez, hogy talán nem a normál utat találták meg és talán ezért nem sikerült nekik feljutniuk... bár ők esküdtek, hogy jó úton mentek. Noha nekünk még normál körülmények között sem megy simán a 4-es út, a remény reggelig kitartott... addigra kitisztult az idő.

Signalkuppe, Dufour Spitze és Nordend (nomeg a Feri) A Signal és én... Előttünk a Crest a maga lehetetlennek tűnő útvonalával, mögöttünk a németek sztorija, zsákunkban a 20 méteres kötél, egy két karcsi, továbbá egy-két ék és a saját Signal Crest leírás lenn a kocsiban (mer' ugye hol legyen). Na ez volt az a pont, amikor csak arra tudtunk gondolni, hogy de szép és napos is Korzika.


Rikárdó a felhőtenger előterében Zoli, én meg a hegyek kelet felé a reggeli napfényben A reggeli fagyott hóban még mi is csináltunk -Lumány úr szavaival élve- egy privát 10 méteres expedíciót fel a havas gerincre, ahonnan látszik az olasz Macugnana völgye, a Dufour Spitze, a Nordend, valamint tisztán kivehető volt a Signalkuppe tetején Európa legmagasabban fekvő menedékháza a Regina Margherita (4559m). Ezt az expedíciót is csak másodszorra sikerült kivitelezni, mivel először "mezítláb" indultunk neki a teljes 10 méternek, aztán ezt lehetetlennek ítélve először a jégcsákányt, majd a hágóvasat magunkhoz véve leküzdöttük a szörnyű távot.


Macugnana völgye. A kép bal oldalán a Belvedere gleccser régi nyomvonala A Resegotti ház a gerincről nézve, friss hóval a tetején Fentről vanderful volt a látkép. A szomszéd olasz völgy felé tartó Belvedere gleccser visszahúzódása tisztán látható, ilyet sosem láttunk még ezelőtt. A Monte Rosa legnehezebb útvonalának mondott Ostwand teljes panorámájával előttünk volt, bár ha nem olvastam volna róla, nem tűnt volna fel, hogy ott is vezet út. Talán nehézség szempontjából a második az általunk kiszemelt Crest... hát nem sámli. Lehet, közelebbről, felszereléssel és leírással nem annyira durva, de így, friss hóval az oldalában, 20 méter kötéllel, 20 kilós zsákkal, 1 km távolságból... mission impossible. Fényképezés, video, reggeli... apropó reggeli. A gázfőzőm körül gázpalack csere vált szükségessé. Ezt a szokásos mozdulattal megejtettem volna (mer ugye megtehettük, vót pót palack), de a szelep nem zárt be. Hogy miért? Jó kérdés. Talán túl kicsi volt a kinti nyomás. A folyékony gáz a kezemről gyorsan párolgott, főleg azon menetszél hatására, amely az elhajítás során keletkezett. Úgy 20 hosszú perc alatt kilehelte az utolsókat is. A Mont Blanc-on már megszokott gázhiány is segített a végső döntést meghozni: irány lefele, a németek után. Bár adtunk még magunknak egy lehetőséget: ha időben leérünk felmegyünk lanovkával a Gnifetti ház felé, és a túloldalról nekivágunk ismét a csúcsnak. Persze igyekeztünk nem időben leérni, nehogy be kelljen tartani igéretünket és vissza kelljen jönni a hó és jég birodalmába, inkább ismerkedjünk meg egy idáig ismeretlen és melegebb résszel, Korzikával.


A Resegotti erkélyén, alattunk a szokásos felhőtenger Alagna felett Az előző képen lévő felhők alatt, a Barba-Ferrero környékén Lefele menetben kissé nehezebb volt a sziklás szakasz, de aztán jött a seggen csúszás a havon, jó néhányszor 100 méteres szintsüllyedéssel...az king vót. Átértünk a 2-300 méter vastag felhőrétegen, majd betértünk még kedvenc menházunkba, a Barba-Ferreroba is. A főnök haverunk aszonta, sejtette, hogy nem fogunk innen feljutni, csak nem akart elkeseríteni. Na sebaj, majd máskor. Tudtuk este 6-kor indul lentről a busz, így fentről valószínűleg 6.10-kor. Ezt kellett elérjük. A vége kissé szűkösre sikerült, de azért elcsíptük. Még meg is dícsért a sofőr, hogy milyen rendesek vagyunk, van jegyünk, a megállóban szállunk fel, nem úgy mint a többi "hülye", aki menet közben stoppolja le a buszt, nem képesek kitalálni mikor indul a járat (mert persze kiírva nincs). Lent Alagnában még megérdeklődtük a lanovkát mennyibe kerül és mikor indul, de ekkor mesélték el, hogy a következő menet úgy októberben lesz, akkorra készülnek el a felújítással. Nekünk sem kellett több: irány dél, Livorno. A szagunk a hegy utáni megszokott volt, de nem találtunk kampedzsót. Ellenben éhesek voltunk. Így betértünk egy falusi pizzériába. Mi elöl be, a szagunk meg utánunk. A helyzet tragikomikus volt... nekünk komikus, a vendégeknek tragikus. Azért sikerült a helyzetet megoldani, nyitottak -kizárólag- nekünk egy pindurka kerthelyiséget. A pizza lapos és kevés volt, a kóla meg drága, ezért ezt a helyet nem ajánljuk senkinek (bár mi sem tudjuk hol is volt pontosan). A következő órák kemping keresésével teltek. Sehol egy darab nem volt. Úgy 100 km után meguntuk és megkérdeztük. Rövid kacaj, majd útbaigazítás: a legközelebbi vagy 30 km, nyugatra. Nyugatra, amikor nekünk délre kell menni. Na jó, ismét vadkampedzsó. Az út mentén a legnépszerűbb növény a rizs volt. Csatorna hegyek, szúnyogcsaládok mindenfelé. Sebaj, van Protect B. Egy ideig ment is a dolog, de idővel múlt a szer hatása. Így elhatároztam -az éjszaka közepén felébredve-, hogy felverem a sátrat. Ja, természetesen négyünkre egy darab 2 személyes sátor volt, a másik otthon maradt. Ketten k. jót aludtunk, reggel felébredve vagy 1000 szúnyog nézett velünk farkasszemet, szerencsére a háló túloldaláról. Ricsi és Zoli mindent maguk mögött hagyva az autóba menekültek valamikor az éjszaka folyamán. Reggel is csak ablakon keresztül voltak hajlandóak társalogni velünk, semmi pénzért nem húzták volna azt le. Ilyen gyorsan még soha nem bontottam sátrat, mint akkor. A szúnyog családokból egy-két példányt -emlékként- több kilométeren keresztül fuvaroztunk, majd teljes huzat gerjesztése után feloldottuk a 3.fokú készültséget. Továbbra is központi kérdés maradt a kemping, el is vesztettük egymást emiatt. Mi a Ferivel 1000 líráért egy frankó kempingben egy még frankóbbat zuhanyoztunk (tök legálisan), bevásároltunk Alexandriában, reggeliztünk egy autópálya parkolóban. Ezen nemes helyen meg az autó mögött főzőcskézve arra lettünk figyelmesek, hogy valaki kinyitja a kocsi másik oldalon lévő ajtaját. Először nem tudtuk mire vélni a dolgot, csak miután az illető néhány szó váltása után távozott, döbbentünk rá, hogy ez bizony nem barátkozni, hanem emelni akart. Egy köcsög, török kinézetű fazon volt. Utólag nem is bántuk, hogy a helyzetfelismerésünk nem magasfokú, mivel úgy hallottuk, a tolvaj vér elég nehezen jön le a jégcsákányokról... Ricsi és Zoli állítólag ezalatt már La Speziában fürdőzött a tengerben, ami egyben a 4 napos mocsok lemosását is szolgálta náluk. Először gyanús volt, hogy kamuzhatnak, nem lehetnek még olyan messze előttünk, de miután mi is elértük az illető helyet, láttuk igazat beszélhettek. Szkafanderes emberek evakuálták a helyi tengerpartot és kezdték meg a terület fertőtlenítését... Egyébként velük azt beszéltük meg egy 16 másodperces telefonhívás alatt, hogy Pisa-ban, a torony tövében találkozunk du.3-kor.


Pisa. Ember hegyek, nameg a torony Kivételesen pontosan érkeztünk, oly annyira, hogy még időnk is maradt sétálni egyet Pisa külvárosából a toronyhoz. Ezen "túra" alatt Feri koma japánosat játszott, menet közben is sűrűn kamerázgatott. Annyira belejött az illető tudományba, hogy a járda széli derékmagasságú oszlopok közül egyet -nem látván azt- a lába közé is kapott. E jelenet a készült felvételen is kielemezhetően megörökítésre került. A 200 méteres röhögésem közepette (200 méter gyaloglás alatt sem bírtam abbahagyni) a jövő nemzedékének esetleges elkorcsosulásáról tartott elemző előadást. A gyors felgyógyulás ideje alatt meg is érkeztünk Pisa egyetlen látnivalójához a Ferde-toronyhoz, ill. a mellette található épületegyütteshez. Persze a többiek sehol. A közel egy órás várakozás alatt megcsodálhattuk a helyi túristaszokást, a toronytámasztós fényképezést. Vanderfull. Mindenki ugyanazt csinálja. Mi ezt a remek alkalmat hasonló fotó készítésére kihagytuk, inkább a késők megkeresésére öszpontosítottunk. Lassan azért befutottak, egy magyar stopos társasáságában, aki már 6 hete volt ekkor úton, s ezen idő alatt fél Európát bejárta. Pénzváltás, toronytartó drótkötelek megcsodálása, egy két fotó, stopos kirakása és irány Livorno. A porto (azaz a kikötő) irányjelző tábláját sikerült az elölmenőknek rossz irányból kerülniük... 2-300 méter tolatás a leállósáv nélküli autópálya szakaszon, és hipp-hopp a híres livorno-i kikötőben találtuk magunkat. Itt két nagy társaság (lehet, hogy több is van) közül lehet az utazónak választani: az egyik a Moby-Lines a másik a Corsica-Ferries. Az áraikban egy penny különbség sincs, vannak viszont olcsóbb és drágább járatok (mindkettőnél) az indulási időpontok függvényében. Mi a 23.55-kor induló Corsica-Ferries járatot választottuk, így maradt időnk kényelmesen bepakolni a négy ember Korzikára kellő cuccát egy kocsiba, a másikat a sapkákkal, kesztyűkkel, jégcsákányokkal pedig ott, a szárazföldön hagytuk. Erre meglehetősen nagy szükség volt, mivel Korzikára az autót a legdrágább átvinni. Így a jegyünk 550.000 lírába került, ami 4 személyre (decken) és egy autóra szólt (az autót hosszra mérik, a mienk 4 és 5 méter közötti volt), természetesen oda-vissza. Ha Korzikára mész és a lehető legolcsóbban akarod megúszni a dolgot, feltétlenül ajánljuk, hogy keresd fel a kikötőtől kb 1 km-re található Penny Market-et és vásárolj be kellő mennyiségű 1.5 litykós szénsavas ásványvizet. Nekünk nagyon bejött. Melegen is iható, 6 db ára pedig csupán 1500 líra (200ft) volt. Ugyanez Korzikán -igaz hűtve- 10-15-ször ennyibe kerül. Gyorsan telt az idő, hamar éjfél lett. A komp szuper volt. A járműveket 3 szinten helyezték el, az utasok a kabinokon kívül egy zárt és két nyitott szint közül választhattak. Az éjfél utáni élet a hajón nem igazán olaszos, 2-re már szinte csak mi ketten a Ricsivel voltunk fent. Az aludni próbálók között 3 típust különböztettünk meg. Az első típusba azok tartoztak, akik hálózsákról még nem hallottak, vagy csak egyszerűen nem volt náluk. Ezek gömbbe kuporodva próbáltak a tengeri hűvös levegő ellen védekezni. A második típusba azok sorolódtak, akik nemcsak hallottak a hálózsákról, hanem volt is nekik. A használati útmutatót azonban nem mellékelhették az üzletben, mert rengetegen az összecsomagolt zsákot csak a fejük alá téve, párnaként tudták használni, a nyakuk alatti rész pedig pont úgy nézett ki, mint az előző kategóriásoknál. A harmadik kategóriások -a hozzánk hasonlók- pedig marha kevesen voltak, de mindegyik mellett ott volt az üres boros vagy sörös üveg. Hamar mi is nyugovóra tértünk. Rikárdóval a légkondis bár asztalai alatt, a Feri meg a Zoli fent, a nyirkos decken szunyáltak. Az általunk választott komp direkt egy lassított járat volt pont azért, hogy reggelre érjen csak Bastiaba, Korzikára. Az egyébként 4 órás utat ez 7 óra alatt tette meg.


Napkelte a hajón A reggeli ébresztő pedig fantasztikusan profira sikerült. Ilyen kellemesen szerinten még életemben nem ébredtem, a halk zene fokozatosan ment át egyre hangosabba, és a hajó utasai egy emberként ébredtek. A napkelte a hajón marha szép volt, tényleg a horizonton kelt a Nap, a tengerből fokozatosan kiemelkedve. Korzikán már kora reggel is piszok erősen tűzött a Nap. A hajóból kiszállva először vettünk egy térképet -a két évvel ezelőtti MontBlanc túráról megmaradt 20 frankosból-, megreggeliztünk, majd elővettük a netről letöltött Bitour-os korzikai programleírást. Mivel csupán szűk 3 napunk volt Korzika felfedezésére, így a legnagyobb bánatunkra szelektálnunk kellett a papír által említett csodák közül. Végül egy teljes tengerpartos kör mellett döntöttünk, ami azért így is kb 500 km utazást jelentett. Rövid tengeri fürdőzés, majd pénzváltás. Pénzváltás. Ez a francia törvényes átbaszások egyike. Váltási költség 35 FRF + néhány százalék. Hihetetlen. Kiszámoltam -nem ismervén az átbaszás eme formáját-, az 500 schillingemre úgy 240 frank körül kellett volna kapjak, erre kiszúrták a szemem 203-al. Ja és persze asszem a pénzváltással csupán ez az egy cég foglalkozik. Ha legközelebb megyünk tuti, hogy csak frankot viszünk, vagy csak kártyáról veszünk fel pézt, még az itthon sokallt külföldi kártyahasználati tarifák is jóval olcsóbbak, mint az ottani váltás. Na mind1, ezt is tudjuk, foglalkozzunk inkább a hely szépségeivel.


Izomtenger az édesvízű patakban... Feri a vízfelszín alatt úgy 3 méterrel Az első kiszemelt áldozatunk Korzikán a Bitourosok által istenített hegyi patakos fürdőhely volt, amely lokációját kicsit nehezen, de sikerült kiderítsük. A Solenzara felett 5 km-rel fellelhető Travo-ból lehet megközelíteni és Chisa felé kell haladni. A beszállás egyik lehetséges helye egy híd alatt van, amihez azért elég sokat kell autózni. De megéri. Csúcs a hely. A patak vize nem sokkal hidegebb a tengernél, kristálytiszta és tele van kisebb tavakkal, vízesésekkel.


A kis vízesés sodrásásban Állítólag vagy 20 kilométer hosszan ugyanez van a patak mentén, bár mi csak néhány száz méterrel mentünk a beszállóhelyünk fölé. Így is több órát töltöttünk itt, és tényleg szar volt innen elindulni. Az este közeledtével alvóhely után kellett nézzünk. Olvastuk a neten, hogy Korzikán tilos a vadkemping, meg hogy állítólag szigorúan büntetik is. Gondoltuk, betartjuk a helyi előírásokat, így kempinget kerestünk. A megfelő, mindenkinek tetsző hely fellelése nem volt egy eccerű feladat. Végre lett volna egy frankó kemping, az meg -állítólag- tele volt. Végül iszonyú későn sikerült egyet találni (Porto-Vecchio alatt), tele volt hangyával, a portás nő a francián meg az olaszon kívül nem beszélt semmilyen nyelvet, így fél óra volt mire megértette, hogy nekünk ne számoljon fel sátordíjat, mert mi bizony ilyet tárgyat nem fogunk használni. A kocsit nem engedte a közvetlen közelünkbe, mondván ne verjük fel a már alvókat a kocsi zajával, meg miegyéb. Egye fene ebbe belementünk. Reggel arra ébredtünk, hogy két kocsi is oda állt közvetlenül mellénk... enyhén pipásító volt a dolog. Alig nyitottam ki a szemem, egyből mentem is a kocsihoz és persze betolattam az autót megillető központi helyre, a környező sátrakat centizgetve, remélve, hogy látja a nyanya. Gyors reggeli, fizetés, plusz fogadalom: ezentúl vadkampedzsó, tiltás ide vagy oda. Az ember egyszer akarja betartani a szabályokat, akkor sem hagyják.


A városka alatti sziklafal előtt Látkép dél felé A következő állomás a sziget legdélibb csücske, Bonifacio. Ez ismételten egy jó választás volt, csak parkolni nehéz egy kicsit. A városka központja egy, a tenger fölé úgy 100 méterre emelkedő sziklára épült. Szupi látvány. A helyi öbölbe egyébként 20 milleres (forintban) ladiknál olcsóbbal kicsit ciki beállni, így a szerencsétlen ide hajózók kénytelenek megvenni a lehető legdrábább hajókat. Oh, szegények. Pár órát azért itt is sikerült eltöltenünk -persze fényvédő krémmel vastagon bekenve-, találkoztunk közben két pesti leányzóval is, akik osztálykiránduláson (!) voltak itt. Ellentétben velünk, ők nem igazán élvezték Bonifaciot, ill. Korzikát. Igaz, őket busz hozta-vitte, ill. ők fixen egy kempingben laktak Calvihoz közel, ami szerintünk a legócskább hely Korzikán. Érzékeny búcsú, majd irány a több forrásból megerősítetten csodálatos Vörös Sziklák, a Les Calanche. Ez a hely Korzika közepén, a nyugati parton található, a Porto-i öbölben (Porto Golfo). Állítólag ezek a lemenő Nap fényében a legszebbek, így sietnünk kellett, hogy elérjük kellő időben a helyet. Ezt Ajaccio után -látván az ügy reménytelenségét- elvetettük, és kiültünk egy út melletti bícsre vacsorázni, s titokban abban reménykedtünk, hogy itt meg is tudunk majd aludni. Az állítólagos tiltásra persze még emlékeztünk, s próbáltuk álcázni magunkat. Nem kellett sok idő és máris közelített felénk egy partőr kinézetű, velünk kb egykorú srác. Jött a párbeszéd:
- Hello! Ti itt akartok aludni?
- Mi??!! Dehogy is! Ugyan, hogy képzeled... Ilyet mi soha nem tennénk... stb.
- Ja, akkor mindegy. Csak azt akartam megtudni, hogy szabad-e itt aludni...
Na jó, ez is csak egy hozzánk hasonló turista volt, de hát ki a fene gondolta. Biztos ami biztos továbbálltunk és kerestünk egy pizzériákkal kevésbé körülvett helyet. Sikerült is egyet találni. Kézifék behúz, tehénszar odébbrúg, polifoam és hálózsák ki, szunya. Azaz szunyálni próbálás. Csipp-csöpp, hoppá esik az eső... itt Korzikán!!!? Áh itt ez csak egy futó esőcske lehet... én kinn maradtam a Ferivel, a többiek bemenekültek a kocsiba. Az eső persze elállt, 10 perc múlva csörtettek vissza a polifoamokkal a félősök. Rövid kacaj, néhány óra alvás, majd össznépi menekülés hajnali 4-kor be a kocsiba. Az eső kezdett el szakadni. No sebaj, majd akkor napkeltekor nézzük meg a vörös sziklákat. Útközben reggeli, majd rádöbbenés: itt bizony a Napot még délben sem fogjuk látni, nemhogy a felkelését.


A 'nagy csapat' a La Calanche déli részénél Ricsi és Feri a vörös sziklák között A harmadik és egyben utolsó nap ilyenre, kissé esősre sikerült. Itthon megnéztem a visszamenőleges műholdképet Korzikáról, délen ragyogó napsütés lehetett, csak északon volt felhős az ég. Hát így jártunk, megismertük Korzikát a borongós oldaláról is. A Les Calache fantasztikus volt. Vörös sziklák mindenfelé, hasonlóak, mint a Mediterán-tenger túloldalán a Cote D'Azur egyes helyein, csak itt ezek néhol 1000 méternél is magasabbra nőttek. Tényleg nagyon szépek, ne hagyjátok ki ha arra jártok.


Porto, az öböl menti útról nézve Egy útszéli szikla... Calvi előtt egy öbölben még megpróbáltuk megkeresni azt a tengeri barlangot, amit -a Bitourosok szerint- csak úszva lehet megközelíteni, de e téren kudarcot vallottunk. Itt még egy kis tengerparti sziklamászás, majd fürdőzés a tengerben -búcsúzásképp- esőben, az üres parton. Majd jött a híres Calvi. Hát ez a hely úgy is mondhatnánk, hogy Bonifacio gyenge utánzata -legalább is szerintünk. Bár az is lehet, hogy nem szakadó esőben kell ezt a programot megejteni és akkor többre értékeltük volna. Itt is van persze egy nagyobbacska öböl, ill. a háttérben -amit mi a felhők miatt nem láttunk- vannak elég magas hegyecskék is. Ezek, ha minden igaz a Sivatagnak hívott részen vannak Korzika északi partjainál. Calviban megvettük még a napi betevő falatot (francia kenyér), majd irány vissza Bastiaba. A hajónk reggel 8.30-kor indult, így addig még aludnunk is kellett valahol. A Desert-et nem akartuk kihagyni, kíváncsiak voltunk miért hívják így a helyet. Hát, meg kell mondjam, elég kísérteties egy hely ez. Legalább is így az esti sötétség beállta előtt, esőben. Biztos a calvi-i légiósok kiképző területe. Azért nem egy valódi sivatagot kell elképzelni, csak valószínűleg ez lehet Korzika legszárazabb helye és ezért hívhatják így. Találtunk egy alvásra alkalmasnak tűnő ablak nélküli, kétszintes házikót az út mellett. Kb úgy nézett ki, mint az északi boszorka lakhelye. Amikor beléptünk, nem az jutott eszünkbe, hogy hú de szupi száraz alvóhely, hanem, hogy mikor találjuk meg az első hullát. Hullát ugyan nem találtunk, de a továbbmenetel mellett döntöttünk. Sátrunk persze továbbra is csak két személyre volt, az eső továbbra is szakadt, így elég nehéz volt alvóhelyet keresni. Végül St.Florent érintésével egészen Bastiaig autóztunk, és némi késhegyre menő vita után a hajóállomáson történő csövezés mellett döntöttünk a kemping keresés ellenében.


A bastia-i homeless brigád A fasza alvóhelyeket már elfoglalta egy francia csoport, a váró éjfélkor zárt, így nekünk már csak egy kb 60-70 cm széles 50 méter hosszú száraz csík maradt a váró oldalában. A kutyaszarok között nehezen, de sikerült elhelyezni a polifoamokat és egészen reggelig aludni, nem törődve a felettünk járkálókkal. Másnap reggel persze ragyogó napsütésre ébrettünk, dehát a komp indult, bennünket meg várt már itthon a meló. Visszafelé a kompút már csak 4 órás volt, viszont az olasz partra érve döbbenten tapasztaltuk, hogy az előző napi korzikai eső ide csak most ért. A kompon még megpróbáltam elszórni a Korzikán szerzett francia aprópénzt, de nem sikerült. A pénztáros kisasszony az istennek sem volt hajlandó 1 franknál kisebb pénzt elfogadni a képeslapokért. Ez legalább nem fog hiányozni, ha Korzikára gondolok, egyébként minden más igen. Kedvenc felhőinket egészen az Alpok keleti oldaláig kísértük, bár itt már kevésbé zavartak. Zoltán kollegától Livorno után búcsúztunk el, mivel neki még volt egy hét szabija és ő még ment vissza Svájcba, némi kisebb kirándulásokat tenni ottani ismerőseivel. Újabb csomag pakolás a két kocsi között, majd innen hárman folytattuk egy kocsiban az utat. Hazafelé beugrottunk még Firenzébe, némi kultúrát magunkra szedni. Elég nehéz ügy, de legalább megpróbáltuk. Az eső persze szakadt, dehát nekünk meg kellett nézni Firenzét, legalább is a központját.


Az aranyárú fagyi sorsa... És ha már lúd, legyen kövér: eső ide vagy oda, fagyizzunk. Láttuk 5000 líra (700ft) egy tölcsérnyi, kicsit sokaltuk, dehát eccer élünk. Persze hatalmas adagot kaptunk, gondoltuk is mekkora bizniszt csináltunk. Épp megkaptuk, már olvadt is. Jött a fizetés. Én voltam a finanszírozó, odaadtam a három adagra a Ferinek 20000 lírát. Ő átadta a csajcinak, de annak gondja támadt. Gondoltuk, tán nem tud visszaadni???... Hosszas ecsetelés után megmagyarázta, hogy amikor az elején megkérdezte, hogy melyik tölcsérbe adja, rosszra mutattunk, abba a 13.000 lírás adagot adják. Némi falfehérség az orcánkon, újabb két darab 10.000 lírás előkeresése, a visszajáró 1000 lírás elpakolása, majd röhögőgörcs. A fagyit megkóstolván nem voltunk elájulva a minőségtől, így egy gyönyörű fénykép keretein belül -háttérben valami híres épület- kibasztuk a cuccost egy kukába.


Firenze, belváros Firenze, híd az Arno folyón A szakadó eső ellenére azért végigszaladtunk Firenzén, ami -azért meg kell hagyni- nem csúnya. Ausztriában még aludtunk egyet a kocsiban egy kellemes parkolóban. Még némi esőszünet is volt, amikor 1-2 órára ki bírtunk feküdni a betonra is, teljes luxusban érezve magunkat a kocsis alvás után. Magyarországra érve kitisztult az idő, ragyogó napsütés várt minket. Ismételten tettünk olyan irányú fogadalmat, hogy Korzikára és a Monte Rosara még visszatérünk, csak egy picit hosszabb időt szánunk majd rá. Korzikán rengeteg jó dolog maradhatott ki az idő rövidsége miatt. Ezek közül leírok egy-kettőt, hátha nektek több időtök lesz rá:

A fenti területek időjárási viszonyai akkor...
Az ottlétünk alatti időjárás

A fenti témákhoz kapcsolódó linkek:
- Ludmány Monte Rosa oldala: www.extra.hu/ludmany/mrosa99.htm
- Signal Crest - útleírás: www.mnet-climb.com/English/Ice/Monte_Rosa/Signal/Signal.html
- Monte Rosa Ostwand: http://home.t-online.de/home/Bernd.Busam/montrosa.htm
- Monte Rosa hütte (Svájc): www.dplanet.ch/users/monte-rosa/

- Corsica Ferries honlap: www.corsicaferries.com

Korzikai képeslap gyűjtemény

Cser Túra Oldalai


monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse monte rosa korzika corse